A HR-krízis lett az egészségügy krónikus betegsége

Neurológus, reumatológus orvos vagy, több mint egy évtizede kórházigazgató. Sok mindent megtapasztaltál a hazai egészségügyben, pandémiát, orvoshiányt, szakdolgozóhiányt, voltak infrastrukturális problémák is az Uzsokiban. Melyik probléma megoldása okozta a legnagyobb kihívást?

Abban látom a legnagyobb kihívást, hogy milyen módon tudjuk közérthetően elmondani a nem szakmabelieknek azokat a folyamatokat, amelyek a mindennapi munkánkat meghatározzák. Egy járványt – bármilyen nehéz is – körül lehet határolni időben: van eleje, közepe, vége. Az infrastruktúrát – épületeket, gépeket – lehet fejleszteni, pályázni, átépíteni. Ez sok pénz, sok szervezés, de alapvetően vezetés-szervezési feladat.

Ezért sem hiszek a „csak béremeléssel megoldható” – gondolkodásban. Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, hogy a nem szakmabeliek tudják egyáltalán, hogy miről van szó? Ha a KSH adatait böngésszük, csak néhány ezer betöltetlen álláshelyet látunk, ugyanakkor a szakma több tízezres hiányról számol be. A BANI  – egy olyan szemlélet, amely szerint a világ már nemcsak változó és bizonytalan, hanem törékeny, szorongató, nem lineáris és gyakran felfoghatatlan – korában meg kell azt értetni és el kell azt fogadtatni, hogy a változás szerves része lett az életünknek. A világunk – így az egészségügy területe is – annyira összetetté vált, amit egy átlagember nem képes teljeskörűen befogadni. A humánerőforrás kérdése jó példa erre, ami a napi működésben komoly menedzsmentfeladat. Mit tud például egy kívülálló az ápolásszakmában zajló intenzitásalapú mérésekről, vagy az ÁTR-ről (ápolás támogató rendszer), esetleg a Rafaela betegosztályozási rendszerről? Semmit. Nem is kell ismernie ezeket az erősen szakmai kérdéseket, pedig ez dönti el, hogy 14, 24 vagy négyezres szakdolgozói hiányról beszélünk. 

Mit kellene tenni ahhoz, hogy megértse a lakosság, hogy az egészség „nem szériafelszerelés”, ahogy fogalmazol a könyvedben?

Elsőre azt mondanám, hogy edukálnunk kell őket. Az edukációt kifejezést azonban nagyon csúnyán elkoptattuk az elmúlt időszakban. Ha valamilyen területen felüti a fejét egy komoly, a közösségi működéshez, az egyén jóllétéhez köthető probléma, rögtön rávágjuk, hogy edukálni kell az embereket. De mit jelent a gyakorlatban az edukáció? Egyszerre tanítást és nevelést, ezért egészen kisgyermekkorban kell megjelennünk az alapüzenetünkkel ahhoz, hogy a megfelelő egészségmagatartást kialakítsuk, amivel elkerülhetjük a későbbi, a szó minden értelmében nagyon sokba kerülő attitűdváltoztatás költségeit. Az alapüzenetünk az, hogy bár legtöbbször az egészség alanyi jogon jár, fenntartásához tudatos, napi erőfeszítésre van szükség. Ha már az alapfokú oktatás során rendszeresen beszélünk arról, hogy például az étkezés-mozgás-alvás hármassága alapjaiban határozza meg a hosszútávú egészségkilátásainkat, akkor sokkal könnyebb később az olyan fogalmakat is megértetni, mint a stressz, a mentális egészség, vagy a közösség preventív ereje. Kulcsfontosságú a folyamatos egészségnevelés kisgyermekkortól kezdődően. Ezen a területen még van hová fejlődnünk. 

A következő lépésben össztársadalmi szintre kell emelnünk az egészségről folyó diskurzust. Ha közbeszéd részévé válik az egészségtudatosság és nem csak divatjelenség lesz, akkor megváltozik a viszonyunk a prevencióhoz és a gyógyító intézményekhez is. Jelenleg a „beteg vagyok, adjátok vissza az egészségemet” mentalitást sokkal erősebbnek érzem, mint a „mindent megtettem az egészségemért, de most támogatásra van szükségem” hozzáállást. Előbbiből hiányzik a tudatos felelősségvállalás önmagunkért, amiben az edukáció hiánya kulcsszerepet játszik. Ha sikerül megértetnünk az emberekkel, hogy az egészség befektetés: a saját jövőnkbe, a családunkéba, a munkaerőpiaci esélyeinkbe, akkor nagyot lépünk előre. Amíg ezt a lakosság jelentős része nem érzi át, addig bármilyen színvonalú egészségügy csak tűzoltás lesz.

 Az OECD adatai is azt mutatják, hogy még mindig kevés magyar jár szűrővizsgálatokra, keveset sportolunk, már csak akkor megyünk orvoshoz, ha baj van. Hogy lehetne megfordítani a statisztikai adatokat, hogy kevesebb daganatos beteg, szív- és érrendszeri vagy cukorbeteg legyen?

Holisztikus megközelítés szükséges ezen a területen is, mivel minden mindennel összefügg. Az adatok azt mutatják, hogy hazánkban a szervezett vastagbélrák szűrésen a 50–74 évesek kevesebb mint 10 százaléka vesz részt, ami a legalacsonyabb részvételi arány a programmal rendelkező országok között. A mellrákszűrésen részt vevő nők aránya körülbelül 30 százalék, szemben az OECD-átlag 55 százalékával. A felnőttek közel egyharmada nem végez elég fizikai aktivitást, az elhízottak aránya 20 százalék fölött van, a túlsúlyosak és az elhízottak aránya közel 60 százalék. Ezen a helyzeten rövidtávú kampányokkal nem lehet változtatni. A holisztikus szemlélet azt jelenti, hogy többszintű, hálózat alapú megoldás kell, amiben az alapellátás látja el a kapuőri funkciót. Fontos, hogy az érintettek könnyen hozzáférjenek a szűrővizsgálatokhoz, majd kimutatott baj esetén meg is kapják a szükséges ellátást, valamint olyan célzott kommunikációs üzenetekkel találkozzanak, amelyek rezonálnak az élethelyzetükre. Másképp szólunk egy nagyvárosi harmincas várandóshoz, mint egy hatvan év feletti krónikus betegségekben szenvedő, kistelepülésen élő férfihoz. Hajlamosak vagyunk lebecsülni a munkahelyi egészségprogramok jelentőségét is, pedig felnőtt korban az életünk nagy részét itt töltjük. A munkahelyi közösség mind pozitív, mind pedig negatív irányban hatással van az egészségmagatartásunkra. Tudomásul kell vennünk, hogy a daganatos, szív- és érrendszeri, valamint cukorbetegségek túlnyomó része nem „végzet”, hanem rizikóhalmozódás eredménye. Ha ezeket a rizikókat következetesen, sok fronton egyszerre csökkentjük, a statisztikák már 10–20 éves távon látványosan javulhatnak.

A hazai egészségügyi ellátórendszereknek, kórházaknak, szakrendeléseknek egy idősödő társadalmat kell ellátnia. Ugyanakkor a digitalizáció ránk törte az ajtót, amit nem biztos, hogy minden 70 év körüli képes használni. Hogy lehet összehangolni a digitalizációt és az okostelefont nem használó betegeket? 

Itt már többről van szó, mint digitalizációról. A generatív AI teljesen megváltoztatja azt, ahogyan eddig az információhoz való hozzáféréséről és az információk rendszerezéséről gondolkodtunk. Nem az a kérdés, hogy használjuk-e az AI-t, hanem hogy jól tudjuk-e használni, és ez milyen hatással lesz nemcsak ránk, hanem a környezetünkre is! A magyar lakosság több mint 20 százaléka 65 év feletti, és ez az arány várhatóan tovább nő – 2050 körül akár 28 százalék is lehet. Az ellátás egyes szegmenseinek digitalizációja a technikai fejlődés okán is elkerülhetetlen, de sem a digitalizáció, sem pedig az AI nem válhat a diszkrimináció eszközévé. A cél nem lehet az, hogy mindenki „okosbeteg” legyen okostelefonnal, hanem az, hogy senki se maradjon ki az ellátásból csak azért, mert nem használ digitális eszközöket. Ehhez minden támogatást meg kell adnunk azoknak, akik ezen a területen járatlanabbak.

A digitális analfabetizmus fokozatosan meg fog szűnni, de az egyelőre megjósolhatatlan, hogy az AI milyen változásokat fog előidézni a gondolkodási struktúráinkban, hiszen már most is sokkal több információhoz férünk hozzá az egészségügy területén, mint amennyit felelősséggel be tudunk fogadni. Ahol lehet és érdemes, ott digitális megoldásokat kell bevezetni, de ahol szükséges, ott a személyes találkozást kell megtartani. A betegágyak a legfőbb találkozási pontok, az ápolási tevékenység során ember emberrel kerül kapcsolatba, ezen pedig semmilyen digitalizáció nem tud változtatni.

Ha már az idősödő társadalomról beszéltünk, akkor egy a könyvedben is említett statisztikai adatot hadd említsek. Világszerte három másodpercenként diagnosztizálnak valakinél demenciát. Ez gondolom Magyarországra is igaz, hogy ez a betegség egyre többeket érint. Fel vagyunk erre készülve? 

A demencia ma valóban az egyik legnagyobb népegészségügyi kihívás nemcsak hazánkban, hanem a világ számos helyén. Magyarországon becslések szerint 160–170 ezer ember él demenciával, a 60 év felettiek körében pedig 7 százalék körüli az előfordulási arány. Ez a szám a társadalom öregedésével tovább fog nőni. Pozitívum, hogy elkészült egy Nemzeti Demencia Program, amely a betegség súlyosságára, a megelőzésre, a családtagok támogatására hívja fel a figyelmet, és létrejött a Demencia Társadalmi Tanács is, amely ennek megvalósítását űzte ki célul. Tudni kell azonban, hogy a demencia óriási terhet jelent a családoknak, valamint az egészségügyi és szociális rendszernek is. Utóbbiak már most nem bírják a terhelést, amik a közeljövőben csak növekedni fognak, így sok még a dolgunk ebben a vonatkozásban is.

 A magyar egészségügy megítélése nem mindig pozitív. Előfordul, hogy hónapokat kell vizsgálatokra vagy műtétre várni. Ha több pénz lenne az egészségügyi büdzsében, rövidülhetnének a várólisták?

Forrásbevonás biztos, hogy segítene, de önmagában nem lenne elegendő, a lakosság gondolkozásán is változtatni kellene. Meg kell mindenkivel értetni, hogy az évtizedek alatt – sok esetben a tudatosságot teljesen nélkülöző egészségtelen életmód miatt – kialakuló elváltozásokra nem lehet azonnali megoldást várni. Nyilván jó lenne, de nem reális elvárás. A világon mindenhol várakozni kell az elektív (nem sürgős) ellátásokra. Magyarország azok közé az országok közé tartozik, ahol a várakozási idő elfogadható, még akkor is, ha vannak extrém példák, de ennek hátterében alapvetően az áll, hogy a beteg ragaszkodik egy orvoshoz, vagy az adott intézményhez, ami persze teljesen érthető, hiszem a gyógyítás, gyógyulás a bizalmon alapul. Ugyanakkor tudni kell, hogy minden kórháznak meghatározott költségvetése van, amit nem lehet túllépni, így van egy felső határa annak, hogy hány műtétet lehet elvégezni. Ami azonban az igazi megoldandó feladat, az a szakdolgozók pótlása, sok helyen ők jelentik a szűk keresztmetszetet. 

 Az egészségügyi ellátás csapatmunka. Kiből van a legkevesebb a teamben? Miért alakult ki a humánerőforrás-krízis az egészségügyben?

Ebben a pillanatban Budapesten a szakdolgozók, vidéken az orvosok hiánya dominál, azt azonban hangsúlyozni kell, hogy szakdolgozói fronton lényegesen nagyobb kihívásokkal szembesülünk. A miérteket hosszasan lehetne elemezni. Az orvosi és a szakdolgozói HR-helyzet egy sok összetevős folyamat eredménye, ami amúgy globális probléma, bár a sajtó előszeretettel kezeli kizárólag hazai nehézségként. 

Az EU-ban 2022-ben összesen kb. 1,2 millió orvos, ápoló és szülésznő hiányzott a rendszerből. A WHO és az EU is „egészségügyi munkaerő-válságról” beszél az európai régió vonatkozásában. Könnyű magyarázat, hogy a magyar viszonyok a hazai szakemberek idősödésére vezethetők vissza, ami egyébként igaz, azonban itt összeurópai jelenségről van szó. Európában az orvosok több mint egyharmada, az ápolók kb. egynegyede 55 év feletti, ami azt a helyzetet vetíti elő, hogy távozásuk krízishelyzetet teremt majd, ha nem gondoskodunk a pótlásukról. Az EU ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint mi, így az ottani betegek is ugyanazokat a „tüneteket” érzékelik: hosszabb várólisták, bezárt kórházi osztályok, túlterhelt személyzet, nehezebb vidéki hozzáférés az ellátáshoz. A jólléti társadalmi berendezkedés egyik eredménye a megnövekedett élettartam, ami sajnos nem minden esetben jár együtt az egészség megmaradásával. Az előrejelzések szerint a 80 év felettiek aránya várhatóan több mint kétszeresére nő a század során az EU-ban, ami drasztikusan megemeli majd a hosszútávú ápolás és a krónikus betegellátás iránti igényt, amit csak tetéz a munkaerő elszívás jelensége is. 

Forrás és a teljes interjú: economx.hu

Fotó: Economx

Vissza a hírekhez